"Kevés olyan férfi van, aki a szerető státuszt végül karikagyűrűre és templomi esküvőre cseréli, főleg, ha már egy volt. 

A szeretőt mindig el kell ítélni. Ő a rettenetes, aljas nőszemély, aki orvul szétbombáz egy családot, aki elszereti a férfit a feleségétől, és így tovább. Mindig ő a hibás. Sosem a férj, vagy akár a feleség. És bármit tehet, ez mindig így marad.

A feleség az igazi áldozat, nemde? Akkor is, ha házsártos, ha nem hajlandó a szexre fél éve, és ha folyton csak hibáztatja a férjét. Mert ha végül az állandóan mószerolt férj kalandba menekül – hiszen nem akar válni, elvégre állnia kéne a sarat –, akkor a szegény, megcsalt asszonyt sajnálja mindenki. Igazából a férj sem hibás, hiszen ő csak a legjobbat akarja: megőrizni a családi békét, miközben nem golyózik be attól, hogy lehúzhatja az életét a klotyón. Valójában csak némi boldogságra vágyik, mindezt úgy, hogy nem akar senkit bántani – szól a sztereotípia. Kérdés, hogy vajon miért nem hajlandó szembenézni azzal, ami otthon van? Az nem az ő élete? Neki nem is volt része abban, hogy a hajdan csodásnak indult szerelem rémálommá vált? Vajon mennyit tett azért, hogy megoldja a dolgokat? Hogy megértse a feleségét, aki ki sem látszik a mosnivaló, a takarítanivaló, főznivaló, és az anyós károgása mögül, mindezt munka mellett? Most akkor itt a szerető, akiben semmiféle erkölcsi morál nem létezik. Férfiú családi állapotát, kihívásnak tekinti  de meddig?

Most hagyjuk azokat a nőket, akik a kilométeres műkörmükkel fenyegetően a pasi felé hadonászva, résnyire szűkült szemmel és az elviselhetőnél egy oktávval hangosabban követelik, hogy szerelmük (?) tárgya rögvest adja be a válópert, hogy aztán őket vehesse nőül, mert általában így van.
Itt az olyan bonyolult esetekről van szó, ahol roppant kétségbeejtő módon ugyan, de valamiféle talmi szerelem szövődik két ember között, akik közül az egyiknek – főleg a férfinak - családja van. Patthelyzet. Veszít-veszít szituáció a köbön.

Sosem bocsátom meg magamnak


„Nem kifejezetten hívnám szeretőnek, de tény, hogy a férjemnek viszonya volt velem, amikor még az előző nejével élt. Nekem van egy 7 éves kislányom az előző házasságomból. Bár ma már furcsán,de házasságban élünk, senkinek nem javaslom, hogy ezt tegye. Hiába szerettem és vágytam arra, hogy ne kelljen titkolni a kapcsolatunkat, mégis rosszul éreztem magam attól, hogy miattam vált el. A családja (különösen a nővére és az anyja) nem is szeretnek, és sosem fognak, pedig lassan tíz éve vagyunk együtt. Négy gyereke közül az egyik a mai napig nem hajlandó eljönni olyan családi összejövetelre, ahol én is ott vagyok, ami nyilván nagyon nehéz a férjem számára. Érdekes módon őt teljesen megértik, elfogadják, és közben engem hibáztat mindenki. Bárcsak okosabb lettem volna, és nem bonyolódtam volna ebbe az egészbe, amíg önként el nem válik! Nem hiszem, hogy valaha is meg tudok bocsátani magamnak. Mindenki eltávolodott tőlünk. El kellett költöznünk, mert a kerületben, ahol lakott, undorral néztek ránk az emberek. Féltettem a gyerekem, majdnem elvette a Gyámhivatal, depresszióból ittam, nekik meg volt kapcsolatrendszerük. Utána pszichológushoz kellett járni vele, mert a kerületi iskolában is teljesen kiközösítették.”

Amíg nős volt, élveztem, hogy az első lehetek mindenben, volt miért "harcolni".


„Igazából akkor kezdtem magam szeretőnek érezni, amikor a párom elhagyta a feleségét. Mindig velem osztotta meg minden gondolatát, örömét és bánatát, én voltam az, aki valóban a társa volt azalatt a közel másfél év alatt, amíg viszonyunk volt. Miután úgy döntött, hogy elválik (amire én sosem kértem), szinte minden energiája arra ment, hogy valahogy segítsen a feleségének alkalmazkodni az új helyzethez. Természetesen a feleség nem akart válni, és miután aláírták a papírokat, beismerte, hogy adott esetben egy szemvillanás alatt visszafogadná a férjét. Nem mondom, hogy fenyeget ez a veszély, de tény, hogy a válás borzasztó következményei, a gyerekek vesztesége, a volt feleség keserű gonoszságai, a megvetés a családtagok részéről és a pénzügyi teher nyomására a kisebb ellenállás útja az lenne, ha visszacsinálná az egészet. Meg kell tanulnom, hogy ne érezzem egész életemben az adósának magam. Ugyan én is feladtam mindent, amim volt (az otthonomat, a barátaimat és a munkámat), hogy vele lehessek, ez össze sem mérhető azokkal a nehézségekkel, amiken ő és a többiek mennek keresztül.”

Csak a szereposztás változott


Egy felmérés szerint mindössze a szeretők 2-5%-ából lesz feleség – talán hívhatjuk igazi, mindent elsöprő szerelemnek, amiért valaki még a családját is feláldozza, és hajlandó keresztülmenni a válás lélekölő procedúráján. Ugyanakkor a kudarcba fulladt szeretőből-feleség házasságok elemzése során azt találjuk, hogy sokszor a kapcsolat valódi oka szűnik meg létezni a törvényesítés során. A csalfa férj általában azért vonzódik a szeretőjéhez, mert ebben a kapcsolatban nem kötik a házassággal kapcsolatos felelősségek: a fizetnivaló számlák, elvárások. Amikor a viszony nyilvánosságra kerül, és a szeretőből feleség lesz, a férj rájön, hogy ez még mindig ugyanaz a darab, csak másik szereposztásban.  


Igazából nem az a lényeg, hogy lesz-e házasság a viszonyból. A lényeg az, hogy milyen mértékben táplálsz érzelmeket egy másik ember iránt, mert olyan mértékben képes ez a te életedet, az ő életét, és a játszma összes többi szereplőjének életét is megváltoztatni.
Eddig sokan mondták, hogy ha újra választhatnának, nem ugyanígy tennének…

Eljön az az idő, amikor a szeretőt is megunják, vagy megszakad a viszony, és utólag derül ki, hogy a hűtlen fél újból félrelépett."